Régmúlt karácsonyok emléke

2019. 12. 02.
Címkék: Karácsony  Személyesen  Ünnep 
Szerző: Szabó Veronka
Ha írni kell, nos írni kell! Házi feladat a szerkesztőségnek, hogy az idei virtuális adventi naptárat történetekkel töltsük fel. Idegesítően villog a kurzor, semmi sem jut az eszembe… Unalmas, elcsépelt gondolatok a karácsonyi előkészületekről, a szeretetről. Arról, hogy nem csak ilyenkor kellene a nagy egymásra figyelésben egyesülni a családoknak.

Tényleg nem csak most kellene észrevennem az aluljáróban amúgy mindennap itt térdeplő és kéregető nőt, és a menhelyi kutyák sorsára sem csak decemberben illene gondolnom. Igyekszem, tényleg igyekszem, hogy miről is írhatnék!

Felidézek egy gyermekkori emléket, amikor - azt hiszem a családi költségvetés hiánya miatt - nem pótoltuk az előző évben összetört díszeket, hanem magunk sütötte mézeskaláccsal díszítettük fel a tűlevelűt. A panellakás szűkös étkezőjében a szintén anyagi megfontolásból választott apró,- és valljuk be, ezért igen ronda fenyő- a világ legszebb karácsonyfájának tűnt a szememben…

Azután a még plázák nélküli zord, havas karácsony előtti ajándék vásárlásokra gondolok. Előre préseli magát egy tolakodó emlék, amikor a nővéremmel pánikvásárlásra indultunk a szatyrok közt fuldokló tömegbe. Már otthon elhatároztuk, akármi történik, mi nem hagyjuk magunkat, akkor is jó hangulatban fog telni ez az utolsó pillanatra maradt fa alá való vadászat. Ugyan a lábunk lefagyott a kalandos bevásárló túrán, de a szívünkben végig ott huncutkodott valami különös nyugalom. Ha egy anakonda méretű sorba kellett beállni, kihasználtuk az időt és fecsegtünk, de kacagva tűrtük azt is, ha a lökdösődő tömeget „véletlenül” nekünk feszítette a jeges szél. Azóta sokszor felidéztük azt a néhány együtt töltött órát, amikor a testvéri szövetségben épített burok védett meg minket a fertőző karácsonyi láztól…