December neonfényben

2019. 12. 20.
Szerző: Kalmár András
Ha összeállítjuk azon dolgok listáját, amelyeket elvesztettünk az internetnek köszönhetően, kétségtelenül előkelő helyen fog állni a kirakatnézegetés. Persze a világ legnagyobb áruházai, a Lafayette, a Selfridges vagy a Harrods ma is szemkápráztató kirakatokkal ejtik ámulatba vásárlóikat, de nálunk egy-két mikulássapkás próbababában, némi szétszórt hungarocellhóban és tavalyi szaloncukorban merül ki a dekoratőri tevékenység. Minek a flanc, hisz úgyis online vesznek mindent.

De az én generációm, akinek tagjai a múlt században, kb. 1985 előtt születtek, még élénken emlékezhetnek arra a világra, ahol nem lehetett semmit se kapni, illetve amit lehetett, az rettenetesen vacak volt. Ugyanakkor nem voltunk folyamatosan kapcsolatban mindennel és mindenkivel, nem volt e-mail, csak távirat, nem volt Wikipédia, csak lexikon, nem volt Google, csak Szabó Ervin. Rossz volt? Talán igen. De minket még kézen fogtak egy decemberi délutánon és elvittek a nagybetűs VÁROSBA. Kirakatokat nézegetni!

Bennem rettenetesen élénken él az akkor még neonfényben pompázó Szabadsajtó–Kossuth Lajos–Rákóczi út boulevard, ahol a Jégbüfétől a Corvinig (Nincs karácsony Corvin nélkül) minden üzlet és bolt ragyogott, már amennyire ezt a szerény szocialista eszköztár lehetővé tette.

A kisebb tereket, beugrókat már akkor is megszállta a fenyőfa-árusok titokzatos népe. Nekem mind olyannak tűnt, mint a Tamás bátyát eladó rabszolgakereskedő – a fák mint megkötözött emberek hevertek a földön, és minden család csak egyetlen egyet szabadíthatott fel. Otthon, a nagyszobában vágtuk le a köteleit, és ő boldogan nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait – tudta, jó helyre került.

A decemberi séta csúcspontja maga volt a varázslat: az Üttörő Áruház. Szándékosan írom ü-vel, mert valahogy mindenki így mondta, pláne az idősebbek, nem állt rá a szájuk az ú-ra. Számomra egyébként is sokáig teljesen érthetetlen volt ez a szóösszetétel – hol, és milyen utat is kell törni? De ü-vel legalább valami bunyó jelleget kapott a mozgalom, abban már több fantáziát láttam.

Az Üttörő – no, jó, legyen Úttörő Áruház – neonanimációja fároszként terelte Budapest népét a Kossuth Lajos utcai bejárat mágikus kirakatához. Ez a fénykompozíció azt hiszem, a legcsodálatosabb dolog volt, amit valaha láttam, maga volt a varázslat. Két úttörő, egy kisfiú és egy kislány, közösen – egyikük jobbról, másikuk balról – feldobtak egy labdát. A labda szépen fokozatosan a levegőbe emelkedett, amíg elérte a neont tartó traverz zenitjét. Ott egy pillanatra megállt, majd szépen elkezdett visszafelé hullani. A nyomában pedig sorra felkapcsolódtak a neon betűk: Ú-T-T-Ö-R-Ő-Á-R-U-H-Á-Z. Majd kezdődött az egész elölről. De a legnagyobb varázslat az volt, hogy a traverz mindkét oldalán ugyanaz játszódott le, ugyanakkor repült fel mindkét labda, és ugyanakkor kapta el újra a neonfiú és a neonlány. Ugyanazt látta a Blaha Lujza tér felől érkező, mint az, aki Budáról jött. A reklámgyerekek egyébként évszaktól függetlenül kék rövidnadrágot és szoknyát, fehér inget, zoknit, fekete cipőt, és úttörőnyakkendőt viseltek. Ez persze csak akkor derült ki, ha nappal látta őket az ember, amikor a neon nem világított. De az kiábrándító volt, olyan, mint amikor egyszer szembe jött Szergej bohóc, és nem volt rajta kalap.

Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU_BFL_XV_19_c_11

A kirakat-élmény, ahogy maga a kirakat is, két részből állt. Nem tudom, hogy egy átlag gyerek mennyi időt töltött a jobb vagy a bal oldalon, de vélhetően csak a szülői könyörgés vagy szigor vethetett véget a bámészkodásnak, mivel mindkét óriásvitrinben végtelen mennyiségű nézni és felfedezni való akadt. A legbámulatosabb az volt, hogy minden mozgott. Mindkét oldalon egy-egy forgószínpad helyezkedett el, amin ember nagyságú Foky Ottó–Dargay Attila bábok álltak – Ugrifülesre konkrétan emlékszem, de talán Tüskéshátú sem hiányozhatott. A korszak ironmanje, Makk Marci is ott integetett – igen, integetett! – és volt még egy-két mesefigura, persze mind úttörőnyakkendőben. A lábuk előtt kisvonat közlekedett, felettük ezüst gömbök lógtak, és aranydíszek, repülők köröztek és valahonnan zene szólt.

Azt azért be kell vallanom, semmi olyan árura nem emlékszem, amit ott meg lehetett volna venni, és a kirakatból sem rémlik semmilyen termék, se magából az áruházból – valószínűleg nem is árultak semmi olyat, ami egy gyereket érdekelt volna. A kirakat célja pedig távolról sem az volt, hogy eladjanak bármit is. (Nem úgy, mint a Triálnál, ahol lehetett tobzódni a Szputnyik versenykerékpárok és Jolana elektromos gitárok látványában.)

Ennek ellenére az áruházba mindenképp be kellett menni, mert a kirakat után bent fogadta az embert a másik csoda. Ez egy kerámia medence volt, amely a Földet ábrázolta, legalábbis a „jobbik” felét, ugyanis a rosszabbikat – azaz Észak- és Dél-Amerikát – nem tartották méltónak az ábrázolásra. Volt viszont egy hatalmas vörös csillag, ami az Északi-sark fölött trónolt és a Nap helyett szórta izzó sugarait az áldott földrészekre, ahol a baráti országok népei tevékenykedtek. Afrikában vadásztak, Ausztráliában bumerángot hajított egy bennszülött, Indokínában rizst termeltek, a Szovjetunióban pedig hatalmas zászlót hurcolt egy fehér inges elvtárs. De nem ez volt a lényeg, hanem az aranyhalak a medencében, meg a teknősök, akik ki-kimásztak sütkérezni, és fenéklemezüket előszeretettel pihentették meg a zászlós elvtárs arcán – oda volt irányítva a reflektor, így ott volt a legmelegebb. Ha aztán a teknősök elunták, végigmasíroztak a medence közepén terpeszkedő Szovjetunión át a parányi Skandináviáig, hogy ott aztán az Atlanti-óceánba vessék magukat, melynek fenekét tengeri szörnyeket ábrázoló mozaiklapok díszítették. Órákig el tudtam volna nézni őket, de aztán már indultunk, vártak a zserbóillatú cukrászdák, ahol lehetett Moszkauert enni, habos karamellát inni, a felnőtteknek pedig forralt bort mértek.

Hol délelőtt, hol délután jártunk iskolába, és ha volt tévénk, akkor az is fekete-fehér volt, és ha volt telefon, akkor iker is járt hozzá, és nem volt finom csoki, se télen paradicsom, és banán is csak ritkán. Fura világ volt. De egy valami nem változott: azóta is úgy van, hogy minden decemberi estén, minden gyerek, mielőtt lehunyná a szemét, azt számolgatja kicsit ragacsos ujjain, hogy mennyit kell még aludni. Addig.

Változó hagyományok

Változó hagyományok

Ami a szentestét illeti, lesz aranyfényben úszó karácsonyfa, lesz izgalom, gyertyafény, tűz a kandallóban, talán lesznek csomagok a fa alatt. Lesz ünnepi vacsora, legalább egyféle sütemény, lesz zene és jó hangulat.
Ki lett a gyerek példaképe?

Ki lett a gyerek példaképe?

Még Karácsony előtt történt egy anyai szívemet melengető, egyben annyira megható kis esemény, hogy elsírtam magam egy bevásárlóközpont ruhaboltjában, és továbbgondolva a dolgot, ezen írásig jutottam.
Furcsa objektumokat találtak a világűrben

Furcsa objektumokat találtak a világűrben

Különös jeleket fogtak a rádióteleszkópok, a szakértők egyelőre nem tudják, mi állhat a háttérben.
A kutyák hatása az anyaságra

A kutyák hatása az anyaságra

Sokan családtagként tekintenek társállataikra, s mivel egész életükben gondoskodásra szorulnak, nemegyszer anyai érzéseket is kiváltanak gazdáikból.