#KORONAVÍRUS

Önkéntesek segítik a magányos időseket

Lecsengőben van a járvány

Magyarország nagyon jól teljesített a járványban

Rockzenészekből családapák

2020. 01. 27.
Címkék: Címlapsztori  sztárok 
A zenekar által tervezett és berendezett XI. kerületi próbatermet és stúdiót annyira a magukénak érzik a Quimby tagjai, hogy a zenélés kedvéért családostul a környékre költöztek. A közös lakásnak is tekinthető helyszínre belépve egyből az a hangulat fogadja a látogatót, amit a koncerteken megszokhattunk tőlük. Kiss Tibi és Varga Livius ezúttal minket is vendégül látott, és bár annyi nevetésben volt részünk, hogy szívesen maradtunk volna még, de a fiúkat már várta a turnébusz és a következő koncert...

Látszólag kifejezetten nyugodtak vagytok, pedig másfél óra múlva már színpadon lesztek. Bár közel harminc évnyi tapasztalat van mögöttetek, azért van még olyan helyzet, amitől zavarba jönnétek a színpadon?

Kiss Tibi: Én inkább belelkesedek, és jó értelemben véve izgatott leszek a váratlan szituációktól is. Felmenni a színpadra és muzsikálni az embereknek nagyfokú koncentrációt igényel, ugyanakkor hatalmas élmény, és azt hiszem, ezt másképp nem is lehet csinálni.

Varga Livius: Azt hiszem, kijelenthetem, hogy én sosem jövök zavarba, különösen azért nem, mert életem során nagyon sokszor kellett elvállalnom az elhárító szerepet, ha egy koncert alatt valamilyen probléma merült fel. Manapság profi stáb vesz minket körül, én még sokkal nehezebb időkben edződtem. De az is tény, hogy amikor zavarba kéne jönni, nekem inkább felszalad az adrenalinszintem, és képes vagyok megállás nélkül nyomni a szöveget. Közben figyelek a közönség reakcióira, és a színpadra is, mert ilyenkor hirtelen nem zenész vagyok, hanem egy konferanszié vagy stand upos. Persze ezt is csak egy bizonyos ideig lehet húzni, utána kell egy B-terv.

Tibi: Livius már gyerekkorában kitűnt azzal, hogy ki mert állni a közönség elé, tehát belőle ez zsigerileg jön. Szerencsés alkat, igazi színpadra született tehetség. A zenekarban nem mindenki ilyen: többen egy kellemetlenebb színpadi helyzetben legszívesebben leszaladnának az erősítőjükkel együtt. De nekünk ezt előadóként kell megoldanunk, és ehhez nem kevés színészi képesség is kell. Ha kikötődik a cipőfűző, máshogy kell bekötni a színházi színpadon, mint rockzenészként. Mi ezeket a technikákat a saját bőrünkön tanultuk meg, és a kommunikációs tapasztalataink az élet más területein is hasznosnak bizonyultak.

Tiszteletreméltó, ahogy rácáfoltok a nagy igazságra, és igenis megfér két dudás egy csárdában. Eleve így osztottátok le a szerepeket?

Tibi: Ezeket a szerepeket sose határoztuk meg előre, csak hagytuk, hogy kialakuljon, ki melyik feladatot érzi kényelmesnek, miben érzi jól magát. Nem erőltetünk rá senkire semmit, viszont mivel mindannyian kreatívak vagyunk, ha azt látjuk, hogy valakinek valami jól állna, hagyjuk kibontakozni. Játszunk és élünk a zenekar adta lehetőségekkel. Én egyébként úgy lettem frontember, hogy egyszer elénekeltem egy számot, ezért a többiek engem szavaztak meg énekesnek. Hiába mondtam, hogy én is csak egyet énekeltem, azt válaszolták: „Jó, de mi egyet sem...” Így lettem a Quimby frontembere. De egyébként nem is énekesként tekintünk magunkra.

Livius: Az biztos, hogy ezek a szerepek alakulnak is az évek folyamán. Tibivel gimisként kezdtünk együtt zenélni, ő ritmusgitáros volt, én dobos, és egyikünk sem kifejezetten énekes akart lenni. Sokféle formációban játszottunk, de amikor Quimby néven újraalakítottuk a zenekart, ugyanannyi dalt énekeltünk mindketten. Később én inkább kongázni akartam, de most megint olyan időszakot élünk, hogy közel egyforma mennyiségű dalunk van. Örvendetes, hogy ezek a folyamatok velünk alakulnak, és hogy egy zenekarban van lehetőség ennyi mindenből válogatni. Tibiben egyébként már a gimnázium után is ott voltak ezek a képességek és a vágy, hogy megmutassa magát, csak akkoriban még nem volt elég bátor a színpadi szerepléshez.

Tibi: Kezdetben valóban nem éreztem komfortosnak. Nem véletlenül éltem ki magam a képzőművészetben, és indultam el azon a pályán. Hatalmas feladatnak éreztem, hogy előadóvá váljak, mert mindegy, ki mekkora érzéseket kerget magában, ha képtelen azt hitelesen átadni. És persze az éneklés se volt egyszerű: ha megkérdeztük volna a gimnáziumi barátainkat, szerintük fizet-e majd bárki egy forintot is azért, hogy mi énekeljünk, kiröhögtek volna...

Le se tagadhatnátok, hogy ezer éve barátok vagytok. Mennyit változtatok az évtizedek alatt?

Livius: Régen annyit beszéltem, mint most Tibi. Nekem egyszerűen elfogyott az állandó beszélőkém, Tibinél pedig megjött ez a filozófiai vonal. Régen sokkal nyughatatlanabb voltam, de ma már mások az arányok, sokkal több nyugalmat teremtek meg magamnak. Ez még a zenehallgatási szokásaimban is megmutatkozik: újra hallgatok komolyzenét, állandó útitársam a Mozart-összes.

Tibi: Aztán idejössz próbálni ebbe a ricsajba... Szerintem a változás folyamatos, és csak az a fontos, hogy az alapvető értékek ne változzanak.

Hogyan tudtok kikapcsolódni egy-egy mozgalmasabb időszak után?

Tibi: Számomra most a legkézenfekvőbb és legtermészetesebb megoldást a gyerekeim jelentik. A folyamatos agymunka sokszor megterhelő, viszont a gyerekeim visszahúznak a jelenbe. Ha szükségük van rám, azonnal ott kell lenni, de imádok is időt tölteni velük. A nagyfiammal, Árminnal nagyon sokat rajzolunk, játszunk, beszélgetünk, de azt is csodaként élem meg, hogy figyelhetem a nyolchónapos fiam, ahogy kialakul benne a tudásvágy, hogy felfedezze a világot. A kislányommal, Lucával is csodás dolgokban van részünk együtt, mindegyikük egy külön világ. Ennél jobb kikapcsolódás nekem nem is kell. Ha emellett még mozognék is egy kicsit, akkor teljes egyensúlyban lenne minden.

A munkádban is inspirálnak a gyerekeid?

Tibi: Persze, hiszen állandóan jelen vannak az életemben, és mindig újat mutatnak meg a világból, egy zsigeri és tiszta forrásból. Aki ebbe nem szeret bele, nem él ezzel a lehetőséggel, az nagyon nagy csodáktól fosztja meg magát, és hatalmas luxus, ha nem vagyunk igazán jelen a pillanatban, amit a gyerekünkkel tölthetünk. Amikor muszáj befejeznem egy feladatot, inkább elvonulok egy előre kijelölt időben, de amikor a gyerekeimmel vagyok, azt az időt csak nekik szentelem.

Livius: Érdekes, nekem is sok gyerek van az életemben, de számomra nem ők jelentik a legnagyobb kikapcsolódást, vagy legalábbis vannak számomra sokkal pihentetőbb tevékenységek, amiknél persze egy gyerek jelenléte nem kizáró tényező. Például az ötéves fiammal nagyon szeretek horgászni, de azért alapvetően az is egy magányos tevékenység. Engem az kapcsol ki igazán, ha elmehetek a kutyáimmal a Duna-partra vagy az erdőbe, ülhetek csendben, és élvezhetem az élet áramlását magamban.

Tibi: Talán furcsa, de valójában engem az előadások és a koncertek is megnyugtatnak, kikapcsolnak. Olyankor egy kicsit mi is ünneplünk, mulatunk, és végre magunkat adhatjuk. Nem lehet bort inni és vizet prédikálni, és azt mondani a közönségnek, hogy ti mulassatok, de mi nem fogunk. Ez egyben a terápiánk, a munkánk, a szórakozásunk és a szenvedélyünk.

Védjegyetekké vált az örök jókedv és az intenzív színpadi jelenlét, most viszont kicsit úgy tűnik, megkomolyodtatok. Eljártok még szórakozni együtt, ahogy a régi szép időkben?

Livius: Ha azt nem vesszük bulinak, hogy a saját koncertjeinken ugrálunk, utána koccintunk, és nagyon jókat röhögünk hajnalig – hiszen végül is ez önmagában is egy remek szórakozás, főleg ha nem kezdődik el már a koncert előtt, mert akkor ugye az este minősége látja kárát –, akkor még ma is sokat mulatunk együtt, de az évek során megtanultuk, hogyan kell ezt jól csinálni. Alkalmanként beülök néhány barátommal a kedvenc helyeinkre, de aztán néhány hétre vagy hónapra újra visszahúzódom a ráckevei, természetes közegembe. Nekem egyébként régen sem csak a mulatásról szóltak a napjaim, hiszen nagyon fiatalon, 23 évesen lettem apa. A fennmaradó időben viszont 12 óra munka után sem mondtuk azt, hogy hazamegyünk aludni, hanem jártuk az éjszakát, és spóroltunk az alvással, mivel akkor még vasból voltunk...

Tibi: Szóval addig buliztunk, amíg bírtunk. Aztán egy idő után már nem bírtunk...

A színpadi stílusotok alapján engedékeny apának tűntök. Otthon tényleg ti játsszátok a „józsarut”?

Tibi: Változó, hogy mikor vagyok engedékeny. Bár még kicsik a gyerekeim, de azért már kialakulnak olyan helyzetek, amikor be kell vetni az apai tekintélyt. Otthon én vagyok a megengedőbb, a bolondosabb, a játékosabb, néha viszont az asztalra csapok, és akkor érzik, hogy ennek most súlya van, mert egyébként kenyérre lehet kenni. Inkább a feleségem tartatja be a szabályokat a hétköznapokban, de pont ezért egészítjük ki egymást remekül, a komoly kérdésekben pedig mindig egységes álláspontot alakítunk ki. Azt gondolom, szeretettel és észszerű szabályokkal nagyon szépen lehet nevelni a gyerekeket. Sokkal egyszerűbb, ha a tiltás okát megértetjük velük, mintha egyszerűen parancsolgatnánk nekik. Ez egy nagy felelősség, de egyben egy nagyon izgalmas és érdekes játék is, amit nagyon élvezek.

Livius, te mennyire óvtad a nagyfiad a rockzenészek életétől?

Livius: Mivel nagyon hamar rákérdezett bizonyos dolgokra, viszonylag korán beszélgettünk mindenről, amivel ez az életforma jár: bulik, nők, alkohol, drogok. Mindig őszintén válaszoltam a kérdéseire, persze a saját korának megfelelően, és meséltem a negatív következményekről is. Ő elég önálló, mindig megvolt a saját útja, és amitől mindenki félti a gyerekét, azt ő mind elutasította. Pedig alig vártam, hogy 18 éves kora előtt egyszer a vággyal teli szemébe nézzek, és azt mondjam neki, hogy igyunk együtt egy fröccsöt! De hiába könyörögnék neki, még most sem inna velem, annyira nem érdekli például az alkohol. Egyébként azt tőle tanultam meg, hogy ugyanazokat az örömöket lehet megélni egy nyugodtabb életformával is. Ő a mai napig nagyon jól elvan, bulizik, éli az életét, csak a részegek untatják egy kicsit...

Tibi: Hihetetlen, hogy mennyire tökéletesek a gyerekek, és mennyi mindent tanulhatunk tőlük. Még a nyolc hónapos fiammal is ezt élem meg, akivel nemrég az őszintén, hosszan egymás szemébe nézést gyakoroltuk. A kislányom születésénél pedig egyből láttam, hogy ő egy tökéletes lény, akivel tényleg az lesz a dolgom, hogy a saját tapasztalataim alapján eligazítsam egy nem tökéletes világban.

Amikor új dalt írsz, mi dönti el, hogy végül a Quimbyé, vagy pedig a különálló projekted, az Aranyakkord része lesz-e?

Tibi: Az Aranyakkord úgy indult el, hogy akkoriban épp nem volt felvevőpiaca a daloknak a Quimbyben, én viszont állandóan új dallamokat pengettem a gitáromon. Egyszer Vastag Gábor zenészbarátom odaült mellém játszani, a többiek megjegyezték, hogy ezt szívesen hallgatnák máskor is, mi pedig csináltunk ebből egy produkciót. Valójában ez egy dalkeltető, ahol kísérletezünk a számokkal. A Quimby egy nagy tengerjáró, ahol akár három év is eltelik, mire elkezdünk játszani egy számot a koncerteken is, hiszen ha ki is adunk egy új albumot, attól még nem lehet egy teljes életművet lecserélni, ezt a közönség sem viselné túl jól. Az Aranyakkord pedig egy fürge vitorlás, amivel lehet kísérletezni, és segít életben tartani a dalokat, amiket szeretek játszani, ahogy abban is, hogy friss maradjak szerzőként. A Quimby viszont egy olyan közeg, aminek a hatfős banda esszenciájára van szüksége. Csak abból lehet új dal, amit mindannyiunknak élmény eljátszani.

Van olyan dalotok, amit annyira sokszor játszottatok, hogy kicsit már háttérbe szorítanátok?

Tibi: Luxus lenne ignorálni bármelyik dalunkat is, de azért van olyan, amit már nem erőltetnék. Játszunk olyan dalt is, amit szakmailag gyengébbnek tartunk, a közönség viszont szereti, és az is előfordul, hogy egy-egy számot átmenetileg kiveszünk a műsorból. Ilyen például a Most múlik pontosan, aminek szerintem jót is tett a pihentetés. Annyira sok helyen lehetett hallani, az esküvőktől a szalagavatókon át a rádióban játszott különböző verziókig, hogy nem is volt baj, hogy mi nem játszottuk egy ideig. Akkor kicsit elvitték ezt a dalt, de átformálódva most újra visszatalált hozzánk, én pedig örülök, hogy mertük annak tekinteni, ami: egy egyszerű, szép, halk dalnak.

Mire készültök ebben az évben? 

Livius: A tervek szerint tavasszal végre játszunk Dunaújvárosban, ahonnan indultunk, azt nagyon várom. Egyébként pedig számomra most az új dalunk a legfontosabb. Még nem tudjuk pontosan, milyen formában jelentetjük meg az új számokat, mert nem biztos, hogy az albumkiadásnak még van értelme, de amikor elkészül négy-öt dal, azokat nem akarjuk visszatartani. Tele vagyunk ötletekkel, gyakorlatilag minden azon múlik, ezekből mennyit fogad el a hatfős bizottságunk.

Tibi: Én akár egyetlen új számnak is örülök, ha azt tényleg öröm játszani a koncerteken. Attól nem félek, hogy nem fognak új dalok születni, és abban is biztos vagyok, hogy a tavasz önmagában is a kreativitásé lesz.

Schell Judit: „Nem vagyok idegeskedős típus”

Schell Judit: „Nem vagyok idegeskedős típus”

Schell Judit 2009. tavaszán volt magazinunk vendége. Családról és hivatásról kérdeztük.
Alföldi Zoltán, a híradós Ironman

Alföldi Zoltán, a híradós Ironman

Verseket ír, maratont fut, gyerekeket nevel és televíziós műsort vezet. Alföldi Zoltánnal Kalmár András készített interjút 2011 májusában.
Önkéntesek segítik a magányos időseket

Önkéntesek segítik a magányos időseket

A koronavírus-járvány időszakában az emberek fegyelmezettségének köszönhetően drasztikusan lecsökkent a személyes találkozások száma, ami azonban az elmagányosodás veszélyét is magában hordozza.
Lecsengőben van a járvány

Lecsengőben van a járvány

Több a gyógyult, mint az aktív fertőzött, ez is azt igazolja, hogy a járvány lecsengő szakaszában van – emelte ki az országos tisztifőorvos az operatív törzs sajtótájékoztatóján május 25-én.