#KORONAVÍRUS

Hogyan viseld helyesen a maszkot?

Minden beteg jobban lett, aki eddig vérplazmát kapott

Csak minden ötödik gyógyult termel elegendő ellenanyagot

Tánc a jégen

2020. 03. 23.
Címkék: Címlapsztori  Mozgás  sport 
Szerző: Kalmár András
Regőczy Krisztina nevetve mesélte, hogy bár nem egyszerre érkeztek, és Újlipótváros, ahol az interjú készült, elég zsúfolt környék, mégis véletlenül egymás mellé parkoltak Sallay Andrással. Miután elkészültek a címlapfotók, leültünk beszélgetni. Lenyűgöző volt látni, hogy még mindig milyen fantasztikus az összhang közöttük – a pillantások, a mozdulataik, és az, ahogy egymás mondatait fejezik be. Ők egyek. Tinédzser koruk óta azok. A jóisten teremt néha „mágnesembereket”, akik bármi történik, elválaszthatatlanok. Ők ilyenek. És természetesen megvan bennük az a különös tartás, ami az ő korosztályuk táncosait jellemzi – tudnak állni, sőt megállni, mosolyogni, egymás kezét megfogni... ezek a tulajdonságok mintha kihaltak volna az Orion és Videoton tévékkel, amin őket néztük – sokszor még fekete-fehérben.

Nagyon sok időt töltöttek együtt. Ez magánéleti kapcsolat is volt, vagy csak a „sportos sors” hozta össze önöket?

Krisztina: 17 évbe nagyok sok érzelem belefér.

András: Másképp nem is lehetett volna. A tánc nem más, mint flört a testtel. Ez egy olyan küzdelem, ami extrém összetartozást jelent. Lelki, testi, szellemi kapaszkodást a másik feledbe. Mondok egy példát: az olimpiai kűrünk alatt Krisztának 38 fokos láza volt, és az akkori doppingszabályok miatt még egy C-vitamint se vehetett be. A kűr utolsó pillanataiban szólt, hogy nem bírja tovább, erre én csak annyit feleltem neki, hogy tarts ki, mire ő azonnal kihúzta magát, és versenyeztünk tovább...

KrisztIna: Arra az utolsó 20 másodpercre egyáltalán nem emlékszem. De András ott volt, és vezetett.

András: A magyar csapat mindössze hattagú volt, ketten voltunk a versenyzők, orvos nem volt. A megnyitón én vittem a magyar zászlót. Mi voltunk az olimpia legkisebb, de legeredményesebb csapata is.

Máig vitatott kérdés az, hogy a Lake Placid-i olimpián tényleg a szovjet páros volt-e a jobb.

András: Aki versenyszerűen műkorcsolyázik vagy jégtáncol, az elfogadja, hogy ezek pontozásos sportágak, és emiatt nem feltétlenül születik mindig igazságos eredmény. De az ember saját magát nem tudja minősíteni – én máig nem tudom eldönteni, hogy jobbak voltunk-e náluk.

Krisztina: A jégtánc művészet, és a művészet nem mérhető. Mi még úgy nőttünk fel, hogy a bírók szava szent – maximálisan tiszteltük őket és elfogadtuk az ítéletüket. Soha nem jutott eszünkbe megkérdőjelezni a döntésüket – még az olimpián se. Azt persze tudtuk, hogy a háttérben vannak alkuk, megbeszélések, illetve az is világos volt, hogy ha túlsúlyban vannak a nyugatról érkezett pontozóbírók, akkor nehezebb helyzetben leszünk.

András: Miután átvettük az ezüstérmet, sokan odajöttek gratulálni, még a szovjet csapatvezető is, aki közölte velünk, hogy: „Ti fogjátok nyerni a következőt!” – és ez meg is történt.

Krisztina: De ezzel óriási nyomást helyezett ránk, hiszen bennünk volt az, hogy legközelebb nagyon jól kell teljesítenünk, mert nem fogják a világbajnoki címet ajándékba adni. Minden sportoló érzi egy megmérettetés után, hogy milyen teljesítményt nyújtott. Az olimpián mindketten úgy éreztük, hogy életünk legjobbját korcsolyáztuk, még ha a végére én nem is emlékszem.

András: Lényegesen jobban korcsolyáztunk az olimpián, mint a megnyert világbajnokságon.

Krisztina: Azt hiszem, amiatt, hogy ilyen nagy visszhangja volt az olimpiai ezüstérmünknek, népszerűbbek lettünk, mint ha nyertünk volna. Ez nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy ugyan sok évvel később, de a nemzetközi szövetség létrehozott egy új pontozásos rendszert, aminek a kialakításában én is részt vehettem.

Miért hagyták abba az amatőr pályafutásukat a világbajnoki cím megszerzése után?

Krisztina: Ezt már a szezon elején eldöntöttük, tudtuk, hogy bárhogy is alakul, ez lesz az utolsó évünk. Sokan kérdezték utána, miért pont akkor fejezzük be, amikor végre világbajnokok lettünk. Közhely, de a csúcson kell abbahagyni. Nem azért döntöttünk így, mert kiégtünk, hanem mert azt éreztük, már mást szeretnénk csinálni.

András: Utána már a profik közt versenyeztünk, és mikor 1984. december 16-án másodszor nyertük meg a világbajnokságot, azt mondtuk, hogy köszönjük, ez volt az utolsó versenyünk.

Hol vannak ennek a sportnak a gyökerei?

András: Több mint 100 évvel ezelőtt kiemelt társadalmi eseményeknek számítottak a táncos rendezvények, bálok, melyeket a téli időszakban sokszor jégen rendeztek meg, zenekari kísérettel. Ebből alakult ki a jégtánc, ami Angliában vált nagyon híressé, de Ausztriában is kedvelt volt. Még amikor mi Angliában tanultunk, akkor is minden szombat délután 17 órakor tánc volt, élő orgonaszóra.

Krisztina: Valódi társasági események voltak ezek a szombat délutánok, a táncrend pedig olyan volt, mint a Szentírás, nagy baj volt, ha elrontottuk és véletlenül más tánccal kezdtünk.

András: Valójában a szovjet Protopopov házaspár hozta be a balettet a jégre, ők viszont nem jégtáncosok voltak, hanem páros műkorcsolyázók. Viszonylag későn kezdtek el korcsolyázni, amikor már nehéz megtanulni például ugrani, vagy bonyolultabb figurákat bemutatni, ezért – ha nem tudsz jobbat, csinálj mást alapon – a balettet vitték a jégre.

Mi a különbség a jégtánc és a műkorcsolya között?

Krisztina: A jégtáncnak a nevében is benne van: tánc a jégen. Ezért ott a hangsúly azon van, hogy a versenyzők visszaadják a választott tánc karakterét a jégen úgy, hogy az felismerhető, szép és pontos legyen. A páros műkorcsolyánál inkább a sport, az erő dominál – fej fölötti emelések, forgatások, ugrások.

De hogyan lett belőle sport? És az őséből, a balettből miért nem lett az?

András: Én mindig azt szoktam mondani, hogy ha a balett és a műkorcsolya egy időben alakul ki, akkor mindkettő ugyanaz a művészeti ág lenne, csak az egyik a jégen történik. Amikor mi elkezdtünk Nagy Zoltánnal dolgozni – aki az Operaház magántáncosa és a Balettintézet kiváló tanára volt –, teljes egészében úgy készített fel minket, mint a balettművészeket.

Krisztina: A mozgáskultúrához, a bemelegítésekhez kellettek a balett alapjai, de emellett a táncművészet nagyon sok ágába belekóstoltunk. Például mi vittük először a magyar néptáncot a jégre.

Volt koreográfusuk?

Krisztina: Mi magunk voltunk azok. Bandival ötleteltünk a jégen, anyukám pedig állt a palánk mellett, és mondta, hogy mi jó, mi nem. Bandi mindig is szívesen festett, rajzolt, fotózott, ő képekben gondolkozik, és nekünk is gyönyörű képeket álmodott meg, amiket a lendület segítségével tudtunk megvalósítani. Így hárman alkottuk meg a koreográfiákat és választottuk ki a zenéket hozzá. Csak azt lehet hitelesen előadni, ami a miénk, és csak akkor tudjuk kitenni ezüst tálcára a szívünket, ha amit megmutatunk, az tényleg őszintén belőlünk jön. Ennek is köszönhető, hogy azok lettünk, amik, az őszinteséget érezte a közönség. Az első időben még a jelmezeinket is mi találtuk ki, sőt András édesanyja meg én varrtam őket. Az édesanyám mellett a fent említett Nagy Zoltán segítette a munkánkat, és az angol Callaway-házaspár fejlesztette a technikai tudásunkat. Ez volt a mi maroknyi csapatunk.

A 60-as, 70-es években ritkaságszámba ment az, ha egy magyar párosnak külföldi edzője volt. Hogyan alakult ez ki?

Krisztina: A magyar korcsolyázó szövetség meghívta Roy Callawey-t Magyarországra jégtáncot tanítani, fejleszteni, de akkor mi még kiskölykök, 12-13 évesek voltunk, épp megnyertük az ifjúsági bajnokságot. A válogatott keret edzését követőn mi léptünk a jégre, és Roy ott maradt megnézni minket. Szerelem volt első látásra, felajánlotta édesanyámnak, hogy ha meg tudjuk oldani, akkor szívesen lát minket Richmondban. Kijelenthetjük, hogy az egész pályafutásunkat a szerencse határozta meg: jókor voltunk jó helyen, elkerültek a balesetek, és a legfontosabb, hogy összetalálkoztunk.

Mikor volt az első találkozás?

András: 1967. február 17-én...

Krisztina: ...este nyolckor!

Ha jól tudom, abban az időben nem volt fedett műjégpálya Magyarországon. Hol edzettek tavasztól őszig?

András: Mi voltunk az egyedüli nemzet, akik fedett pálya nélkül vettek részt világversenyeken. Voltunk Csehszlovákiában, mert ott 138 fedett jégpálya volt a jégkorong miatt, Kelet-Németországban és Angliában is pár hetet – a szüleink ennyit tudtak megengedni maguknak. Emellett sokat jártunk Bécsbe is, ahol a szövetség jeget bérelt nekünk. A kelet-németekkel annyira jó baráti kapcsolatokat alakítottunk ki, hogy este 7 óra után, amikor az ő sportolóik már nem edzettek, megengedték, hogy ingyen használjuk a jeget – igaz, csak „fél lámpával”, ami azt jelentette, hogy a világításnak csak felét kapcsolták fel.

Krisztina, az édesanyjának volt bármilyen kötődése a sporthoz vagy a tánchoz?

Krisztina: Az egész családomnak ez volt a múltja. A dédnagyapám, Kapronczay Mihály közösen gyűjtött népzenét Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal Belső-Somogyban. A nagyapám a Testnevelési Főiskola első évfolyamában végzett mint testnevelő tanár, míg a nagymamán zongora- és néptánctanár volt, és az anyukám ebben a szellemi közegben nőtt fel.

András: A jégtánc korábban valamiféle lépéssorozatból állt, de Krisztina nagymamája mindig azt mondta: „Táncolni tessék!”

Krisztina: Mi a jégtáncban eljutottunk egy olyan szintre, hogy „kinőttük” az itthoni edzőket, ezért anyu mellénk ált, és bár nem mindig tudta megmondani, mi a probléma, de ösztönösen érezte, ha valami nem jó egy-egy mozdulatban. A nagyon kritikus szeme és a korát meghazudtoló menedzser képessége az, ami előre vitt minket.

Mi lehet az oka annak, hogy a korcsolya ma Magyarországon nem sikersport, és kevesen űzik versenyszerűen?

Krisztina: Ez nagyon összetett kérdés. Ahhoz, hogy a magyar korcsolyasport ismét sikeres legyen, elengedhetetlen egy nagy bázisú utánpótlás-nevelés, illetve ki kellene találni azt is, hogyan lehet a gyerekeket a sportban tartani, hiszen ez egy több mint tízéves elköteleződést jelent. Emellett az edzőknek segíteniük kell a gyerekeknek túllépni a kudarcokon, reális célt tűzni eléjük, és megtanítani őket arra, hogy nem lesznek jobbak, ha sorozatosan lecserélik a partnereiket. Ez a sport rengeteg munkát, alázatot követel, mindent erre kell feltenni – soha nem merült fel egyikünkben sem az, hogy edzeni megyünk-e, vagy inkább bulizni.

András: És mellette nagyon fontos a támogató szülői háttér is. Tulajdonképpen a mai napig ebből élünk, nem anyagilag, hanem az élethez való hozzáállásban. Amikor az olimpián felvonták a mi tiszteletünkre a magyar zászlót, azt éreztem, ha csak eddig éltem is, már megérte.

Mivel telnek a mindennapjaik?

Krisztina: Az egész korcsolyatörténelemben mi vagyunk az egyedüli olyan világbajnok kettős, akik mindketten a sport közelében maradtak, még ha eltérő területen is. Én nagyon sokáig tanítottam, később a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség edzőbizottságának voltam a vezetője, majd a sportigazgatója.

András: A nemzetközi műkorcsolya-főesemények egyik igazgatója vagyok, én foglalkozom a televíziós közvetítésekkel, a reklámokkal és a szponzorációval.

Máig sportolnak?

András: Nemrég voltam általános orvosi kivizsgáláson, és miután látta az orvos a leleteimet, ő is megkérdezte, hogy mit sportolok, hiszen tökéletesek az eredményeim. „Ezen a Földön semmit!” – válaszoltam. Viszont a legutóbbi milánói műkorcsolya világbajnokságon megmértem, és egy nap alatt 16,5 km-t gyalogoltam épületen belül. Ez azért karbantartja az embert.

Krisztina: Jelen pillanatban nem, de igyekszem én is formában tartani magam. Nagyjából tíz kilóval vagyok több, mint amikor versenyeztem, ami azért az én koromban még elfogadható.

A korcsolya mennyire veszi igénybe az ember testét?

András: Nagyon, de szerencsére a komoly sérülések elkerültek minket. Amikor az ember korcsolyázik, csak egy póló van rajta, hiába van 6-7 fok a pályán, amikor kimelegedve megáll, rögtön megcsapja a hideg, ami nem tesz jót az ízületeknek. Viszont elmondhatom, hogy habár 66 éves elmúltam, de még ma is ugyanúgy szaladok, mint régen, mondjuk nem is érek rá lassan menni...

Krisztina: A térdeink óriási igénybevételnek voltak kitéve, hiszen minden mozdulat térdből kezdődik, illetve a kezeink is, mert hiába mondták, hogy húzzunk kesztyűt, úgy nem lehet edzeni: nem érezzük ugyanúgy egymást, ami elengedhetetlen a fogásoknál, emeléseknél.

Ennyi év után is hihetetlen összhang van Önök között. Milyen gyakran találkoznak?

Krisztina: Nem olyan gyakran, mint szeretnénk; ezért is örülünk, ha közös interjúra kérnek fel minket, mert végre látjuk egymást.

András: Ilyenkor nem beszéljük meg előre, hogy mit fogunk mondani, mert annyira egyformán gondolkozunk, hogy nincs rá szükség.

A testépítő szerek veszélyei

A testépítő szerek veszélyei

A szteroidok tovább maradnak a környezetünkben, mint gondolnánk – írja egy, a Science című lap online kiadásában megjelent publikációt ismertetve a PharmaOnline.
Tudatos életmóddal javíthatunk a velünk született adottságokon

Tudatos életmóddal javíthatunk a velünk született adottságokon

Aki nem beteg, tud fogyni, és az izomzat is fejleszthető.
Hogyan viseld helyesen a maszkot?

Hogyan viseld helyesen a maszkot?

A maszk megfelelő felhelyezésének elsősorban abban van szerepe, hogy a tünetmentes hordozók ne terjesszék a betegséget okozó vírusokat, de emellett szerepet játszik az adott egyén védelmében is.
Minden beteg jobban lett, aki eddig vérplazmát kapott

Minden beteg jobban lett, aki eddig vérplazmát kapott

Az eddigi tapasztalatok szerint minden ötödik, a koronavírus-fertőzésen átesett ember szervezete termel elegendő ellenanyagot, így tőlük le lehet venni a vérplazmát.