Csak azt tudnám...

2014. 11. 09.
Szabad vagyok, szingli lettem újra, ujjong a barátnőm a telefonban, gyere át, iszunk egy kis bort és dumálunk, röhögcsélünk, mint régen.

Én? Soha!

2014. 09. 29.
Eltelt két hosszú nap, és semmi. Pedig olyan jól kezdődött, séták a Duna-parton, csillagnézés a Várból, napfelkeltelesés a háztetőről, hajnali pezsgő a kanapén és csókok, csókok, csókok.

Hogy is volt?

2014. 08. 28.
A lány ott ült a felhőn. Tüllszoknyáját szépen eligazgatta, aranyhaját lesimította. A párapamacsokat paskolgatta, mint egykor a fürdőhabot.

Paprikás szalámi

2014. 07. 27.
Kézen fogva léptek ki az üzletből, pedig akkortájt nemigen jártak már kézen fogva.

Az élettárs

2014. 06. 26.
Már órák óta feszült volt, és nem tudta az okát. Aztán eszébe jutott: hát persze, már megint ez a Lídianéni-ügy.

Éljen az ifjú pár!

2014. 05. 25.
A fiú a buliban ekkor felé fordult, csípőre tette a kezét, és szemügyre vette. Azt kérdezte: Ki vagy te?

Csendek

2014. 04. 21.
– Valaminek meg kell halni, hogy megszülethessen az új – szólalt meg Anna, amikor már kezdett fájdalmasan hosszúvá válni a csend. Pedig a csend egyáltalán nem volt szokatlan köztük, nemcsak hogy befogadták, de hívták, várták, kellék lett az estéikhez, mint a vértelen rozé bor meg a hangulatlámpa.

Kinek kellenél?

2014. 04. 01.
Dühös volt magára, amiért sír, nem szabad sírni, semmire se jó az. Különben is, miért kell annyira kiborulni pár szótól, a szó csak szó, holnap talán már nem is emlékeznek rá.

Érintés

2014. 03. 03.
Annak a szutykosan sötét, téli estének volt egy fura negyedórája, amikor a város két végében két ember épp egymásra gondolt, pedig az égvilágon semmi közük nem volt egymáshoz, és ennek körülbelül huszonnégy órával azelőtt keményen hangot is adtak.

A fiú

2014. 01. 28.
Megint egy új év, sóhajtotta Júlia a kirakatok karácsonyról ott maradt fényeit bámulva. Nem volt emiatt se szomorú, se boldog, egyszerűen csak felsóhajtott, mint minden januárban. Az élet már csak ilyen, legyintett, hogy telik…