Eltűnt, keressük!

2016. 10. 04.
100 évvel ezelőtt Sinka Vivien és édesanyja talán plakátokkal ragasztja tele Veszprém városát (már ha akkor is ott él), úgy kutat eltűnt személyek után. Ma a közösségi médiában „plakátolnak”: országosan, profin, és munkájuk itt nem ér véget. Vivien 25 évesen nagy gyereknek vallja magát, aki későn érő kortársaihoz hasonlóan élvezi az otthonlakás előnyeit; munkájában mégis olyan felelősségvállalást mutat, ami generációjára kevésbé jellemző. Bár édesanyjával dolgozik, az Együtt az Eltűnt Gyermekekért Alapítványnak ő az elnöke és arca. Telefonhangja alapján komoly, kiskosztümös nőnek képzeltem – az a féloldalas frizurájú, teletetovált lány viszont, akivel találkozom, nemcsak életkora miatt kelthet bizalmat a lázadó, elszökdöső fiatalokban, akiknek segít: vele szót értenek.

Légszimat és nyomkövetés

2016. 09. 02.
Magyarországon évente több száz ember tűnik el úgy, hogy soha nem kerül elő; mások meghalnak, pedig talán megmenthetőek lennének, ha időben jelenti valaki az eltűnésüket – például a Cserhát Különleges Mentőcsoportnak. A 6 éve, országosan működő csapat tagjai egyre több sikertörténettel büszkélkedhetnek: sokan köszönhetik nekik – és különlegesen képzett mentőkutyáiknak – az életüket. Az egyesület alapítójával és elnökével, Juhász Zoltánnal beszélgetek, aki 38 éves nyugdíjasként talált rá új feladatára – hála régi szenvedélyének, a kutyázásnak.

„A börtön a társadalom kicsiben”

2016. 07. 28.
– ugyanerre jut egymástól függetlenül Dosztojevszkij, Churchill vagy Mandela – és őket idézve beszélgetőtársam, Fliegauf Gergely elméleti börtönpszichológus, kriminológus is. Börtönben szerezte első munkatapasztalatait őrként, majd nevelőtisztként, és azóta is – 25 éve – a börtönügy elkötelezettje: kutatóként, oktatóként, a Börtönblog írójaként vagy a kínzás és a rossz bánásmód ellen folytatott munkájában.

A lélek és a motor

2016. 07. 19.
Éppen 30 éve táncolnak együtt. Gimnazistaként kezdték, standard kategóriában évekig versenyeztek, és több más műfajba belekóstoltak, mielőtt rátaláltak az argentin tangóra, mely ’93-ban nálunk még szinte ismeretlen volt. Götz Andrea és Szőllősi András: színpadi koreográfiák készítői, a Botafogó Táncegyüttes alapító tagjai, az első hazai argentintangó-táncház megálmodói. Tangó-produkcióikkal a MÜPA, az Operaház, az Erkel Színház, a Nemzeti Táncszínház fellépői. Először 25 évesen jártak Buenos Airesben, amit később több út követett – de a legemlékezetesebb mindig az első nagy utazás.

Erdő-sebek gyógyítói

2016. 05. 27.
„Erdőket, vadakat, életet mentünk” – ez az Erdőmentők mottója, célkitűzése, és a közösség Génrezervációs csoportvezetőjének, Kissné Dóczy Emíliának személyes hitvallása. A természet szenvedélyes szeretete, rengeteg energia és hit összpontosul az alapítvány munkájában, és – miközben naponta szembesülünk az évszázadok óta tartó környezetpusztítás hatásaival, a sokszor helyrehozhatatlan károkkal – ez a lelkesedés ragadós. Beszélgetőtársamé különösen. Egy budai kávézóban mesél az erdőmentésről, mely munka utáni munka, egyben hobbi és erőforrás – de mielőtt belekezd, rendel egy erdei gyümölcsös limonádét.

Toporzékolni az energiától

2016. 07. 07.
Salamon Beáta megkerülhetetlen az autentikus magyar hangszeres zenében. Prímás, zenetanár, a Méta együttes alapítója, koncertfellépő, színházi és stúdiózenész, nép-és világzenei együttesek – köztük a Csík zenekar – zenei rendezője. „Már pici klasszikus hegedűsként belém verték az előítéletet a népzenével szemben – írja. Ezt próbálom jóvátenni 1981 óta, missziósként.” A népi hegedűt szívesen ötvözi jazz- vagy rock-zenével, de más műfajokba is gyakran kirándul. Súlyos betegségből lábalt ki nemrég – most új erővel várja a feladatokat.

Család helyett

2016. 03. 31.
Önök tudják, kik a helyettes szülők? Én sem tudtam. Nem örökbefogadók, nem nevelőszülők, hanem olyan önkéntesek, akik bajba jutott családok gyerekeit fogadják be, addig, amíg a vér szerinti szülő(k) helyzete rendeződik.

Élet az élet vége előtt

2016. 02. 22.
A Magyar Hospice Alapítvány óbudai házában Ferdinandy Nóra gyógytornász, koordinátor, a gyerek-team vezetője fogad. A folyosót fotósorozata díszíti. Pillanatképek: egy-egy tekintet; idős néni arca, akit segítő etet; hálás, a törődésnek szóló mosoly… Majd jönnek a faliújságon a gyerekfotók: „az a kislány él még, ő már nem, ő itt tavaly halt meg…” . Ez a ház nem kórház, és szerencsére nem is olyan. Tiszta termek, kellemes kert, kedves, figyelmes segítők…; ravatalozó. A hospice-ról a médiában keveset hallani: az élet vége nem hálás téma, és a halál, ha nem beszélünk róla, mintha nem is létezne. Holott közös sorsunk. Az olyan emberek nélkül pedig, mint Ferdinandy Nóra – vagyis a hospice szakemberei és önkéntesei nélkül – ez a világ sokkal rosszabb hely volna.

Torres: „Elégedett vagyok azzal, ahol tartok”

2016. 01. 21.
Nem szállt el, nem szedegetett föl sztárallűröket. Torres Dániel ugyanolyan, mint 10 éve, amikor 23 évesen feltűnt a Megasztárban. Szerény, helyes srác, akiből néha előbújik az ördögfióka énje is. Szerencsére. Így nem bánja, ha nem ő folyik a csapból, és örülni tud, amikor olyan cikkek jelennek meg róla (csupa nagybetűvel), mint hogy Torres Dani pszichiátriára került (tényleg, de csak egy színdarabban). Nem nézegeti magát órákig a tükörben, melyik szögből készülhetnek róla a legjobb fotók. Ami érdekli, az a zene és a játék. Sok-sok formában.

Az elefánttól az Urániáig

2015. 12. 18.
Varga Zoltán Zsolt szobrász-restaurátor magánemberként szerető családdal, három lány felnevelésével büszkélkedhet. Szakmailag többek között azzal, hogy a budapesti Uránia mozi, a Rác fürdő, a Millenniumi emlékmű, a Terror Háza, a fertődi Esterházy-kastély vagy a visegrádi Királyi Palota őrzi keze nyomát. Hányatott, részben intézetben töltött gyerekkoráról novellái árulkodnak, mégis elmondhatja: „Valaki minden életkoromban szeretett, támogatott és segített azzá válnom, aki lettem.”